1%

Erről elfelejtettem írni, pedig ez is megmozgatott. Bár nem is csak az 1%-ról van szó talán, hanem Gyuri leveléről, kéréséről és hogy ez hogy érint, vagy mit hoz ki belőlem.

A lényeg az, hogy a mostani levélben Gyuri jó erősen, egyértelműen fogalmaz, amit nekem nehéz elfogadni. Nyilván ez is valahol az egórol szól... Mármint az enyémről. :) Az volt, hogy Ági része után, ahogy olvastam a levelet, Gyuri néhány mondata után abba is hagytam, mert felhúztam magam. Az a tipikus reakció volt bennem, hogy miért nincs tekintettel másra, miért nem fogalmaz úgy, hogy ne riasszon el mást, stb. Aztán egyrészt azért, mert a tisztelet és a hierarchia erősen hat rám ebben a közösségben (mondjuk másikban is), törtem a fejem, hogy mi van emögött - persze arra gondoltam, hogy Gyuri oldalán mi lehet emögött, nem arra, hogy az én oldalamon.

Az az érdekes, hogy mintha megértettem volna valamit belőle. Az volt, hogy legjobban gondolkodni a reggeli-esti munkába-haza menetelkor tudok, mert akkor mozgok, de majdnem automatikusan, és az utcákon Dunakeszin viszonylag zavartalan a környék, egyedül vagyok. Most is, ahogy kiértem az állomásra és ránéztem az emberekre hirtelen bejött egy olyan asszociáció, hogy Gyuri valószínűleg "közel megy" az emberekhez annyira, hogy amit meglát bennük, az erősen kapcsolódik ahhoz, amit csinál. Ez így hülyén hangzik, de az jutott eszembe, hogy Gyuri szeme az emberek felé olyan is lehet (meg másféle is), hogy látja bennük a potenciális adakozót és a potenciális gyógyulni vágyót is - azonnal, élesen és eszerint teszi, amit tesz. Mint amikor az embernek kalapács van a kezében és mindent szögnek néz - persze eltúlozva, de a hasonlat érzésben ül nekem.

Ez rádöbbentett arra, hogy én ennél távolabb vagyok úgy általában az emberektől, nem gondolok így rájuk és ha bárkit is kezelni akarnék, akkor abban érdekes, de inkább szégyenteli, vagy legalábbis fejleszteni való dolog az, hogy a gyógyítás kérdése az én ügyem, nem másban látom, vagy nem a másikból indulok ki. Ez eléggé megütött. És a nehézség az én oldalamon továbbra Gyuri stílusával vagy az 1% gyűjtéssel továbbra is ott van, de annak örülök, hogy már kiegészül mással is, bár ez egyelőre eléggé fájdalmas magamra nézve. Ja, a tettek meg a gondolatok terén van mit változtatnom.

Hegyek, meg völgyek

Ezzel a heti jelentéssel elcsúsztam, mert szombaton kirándultunk, vasárnap meg behoztam az itthoni lemaradást, hétköznap meg fáradtság van.

A múlt héten változás volt az ételek-italok kezelésében, szinte mindig eszembe jut már! Fura, hogy ez milyen örömmel tölt el, talán azért, mert előtte nem hittem volna, hogy így hozzászokom. De tényleg jó érzés. Sokszor az is megnyugtató, amikor elkezdem kezelni. Ez az öröm, ami ehhez kapcsolódik az előtte heti megbocsátás-gyakorlatból jött, ahhoz kötöm az ételkezeléshez való közeledést. Otthon érdekes érzés, hogy másképp kezdem az evést, mint a többiek és kitartom a pár percet, de úgy érzem, hogy így van helyén. A helyiség hangolásához nem közeledtem, az ételek valahogy emberközelibbek. :)

A fa kezelésében tartom az előző heti negatív rekordot, azóta is gyakorlatilag minden másnapra jön ki az átlag. Úgy vettem észre, hogy kevesebbet vesz, a gyökere is, vagy az a része a törzsnek, ami közös az ágakkal. Vasárnap elkapott a gondolat, hogy nézzem meg jobban a fát, végülis a viszonyunk is megváltozott nyár óta és valahogy szükségét éreztem ennek. Azért is akartam így "szemmel" ránézni, hogy ne csak a saját gondolataim vagy vágyaim alkossák a fáról a képet bennem. Alább a fényképek, írok hozzájuk, bár azt hiszem, hogy ez igaziból arra jó, hogy én magamnak megnéztem most a fát, hogy közelebb legyek hozzá.

Három fő ága van a fának, egyesnek nevezem a majdnem teljesen száradtat, kettesnek, amin több egy kicsit az élő rész és hármasnak, ami majdnem teljesen élő. Ez a fenti az egyes ág közepe. A kezelés elején ezek a gyantacseppek kisebbek voltak, közben volt olyan érzésem, hogy nem nőttek, most valamivel nagyobbnak. Amióta elkezdtem a kezelést, azóta puhák, előtte kemények voltak, de nem tudom, hogy ez nem a nyirkos idő miatt van-e.

Ez az első ág, szegény, mintha dobná le magáról a kérgét.

Ez a három ág töve, lent az egyes, jobbra a kettes, balra a hármas. Az egyesnek nagyon más a kérge.

Ezek kis ágak az egyesről. A rügyek a tavaszi formájukban vannak, de teljesen szárazak. Az ágak merevek, törékenyek. A színük szürke, a kis ágak kérge is mintha felrepedt volna sok helyen.

Ez egy kis ág a kettes ágról. Kicsit barnább, de ugyan olyan szárazak a rügyek, mint az egyesen. Az ágak hajlékonyabbak.

Ezek kis ágak a hármas ágról, már látszanak a levelek helyén a jövő évi rügyek, amiből jövőre lesz virág és/vagy levél. Egész más, mint a száradt ágakon.

Ez az egyes ágról van, itt is vannak fokozatok, ez például egy barnább, rugalmasabb ág, a rügyek sem olyan "teljesen" szárazak, de mégsem mozdultak meg tavasz óta.

Így a napon olyanok a vékony barna ágak, mintha látható lenne bennük az élet.

Ilyen közelről az egyes ág kéregledobása.

Ez pedig a hármas főág kérge. Kicsit látszik a képen, hogy vékonyabb felpöndörödések vannak, mintha a kéreg folyamatosan cserélné magát és a felső vékony rétege leválik, ez így megszokott nekem is, de egészen más, mint az egyes nagy kéregsebe az előbbi képen.

Szóval ez van szegény fával. Jó volt így megvizsgálni őt, amikor kezelem, valahogy kiegyensúlyozottabbnak érzem így a gondolataimat, hogy látom kívülről milyen, ez is hozzá tartozik, meg eddig szinte csak sötétben kezeltem, ezért is hiányzott már ez.

A kirándulás nagyon jó volt, bár nagyon feszélyezettnek éreztem magam, de nagyon hálás vagyok, hogy elfogadtak. Néha érzelmileg egy éretlen gyereknek érzem magam. :) Ennél csodásabb időt és őszi színeket nem nagyon lehetett volna kifogni, és jó volt együtt. A Ferenczi sziklánál a szélfeltámadás és a gyomromban kavargó érzés nagyon érdekes volt. Ezen kívül viszont bizonytalan voltam, mert ha figyeltem, elég sok helyen volt olyan, mintha éreztem volna de bizonytalan voltam, talán a nyugtalanságom miatt, és amikor a többiek figyeltek a Reikire, beszéltek arról, hogy itt vagy ott milyen erős, akkor én legtöbbször csak néztem rájuk, sokszor úgy éreztem, hogy ez most más világ, amiben ők vannak, mint az enyém.

A legjobb a héten az volt, hogy vasárnapra mintha beérett volna a kirándulás élménye, mert kézzel foghatóan olyan életteli érzésem volt, mintha fiatal lennék, mintha lenne bennem elhatározás és tetterő. Ilyet jó régen éreztem és persze nem volt olyan "fékezhetetlen", mint huszonéves koromban, de az volt, ami már régen elszakadt. Ez azért volt jó, mert egy kis hitet adott, hogy még élek, hogy még van kapcsolatom az élettel. :)

A babozásban is volt nagyon jó élményem. :) Az egésszel az a helyzet, hogy klasszul kitaláltam, hogy milyen tudományos leszek és négy babot kezdek csíráztatni, kettőt közülük kezelni és fotózom, csinálok belőle animációt, meg minden. Ebből az lett, hogy sem a kezelés, sem a (mobilos) fotó nem sikerült minden nap. Most végül csináltam a fényképekből összefűzött videót, ez van alább, de nem nagy királyság, leginkább csak magamnak jó, emlékeztetőnek. Mindegy, ehhez a történet a következő.

A zöld és a sárga tányért kezdtem kezelni, ezt "illusztrálja" a két zöld nyilacska az első képen. A piros erősen indult (8. nap), a sárgánál jobban, de a sárga hamar lehagyta, a zöld és a sárga lett hamar a legnagyobb (11. nap), tisztára mint egy versenyen. :) A 17. napon elhagytam a zöldet, a sárgát és a pirosat kezdtem kezelni. A piros nem mozdult egy ideig és olyan puhányka, lehajló volt, több napon keresztül, hogy kicsit megijedtem (bizalom), de amikor a múlt szombati kirándulásról hazaértem, akkor nagyon megörültem és valahogy visszatért a hitem egy picit, mert tényleg a pár napnyi kezelés után változott meg egy majdnem teljesen mozdulatlan állapotból egy felfelé törekvő, megerősödött kis növénnyé. És ezt nagyon jó volt fizikailag látni. :) Visszanézve már a 11. napon olyan volt, mint a 17.-en és a 19.-re éledt fel, két nap kezelés után, amikor nem készítettem képet, de az volt a kirándulás estéje - azóta meg azt hiszem már ő, a piros a legnagyobb. Ezután ráálltam a fehérre, ami már több, mint három hete semmit nem fejlődött, sőt tegnap megnéztem milyen állapotban van a vattában, de a bab nem pattant szét, egyben van, csak a külső héja maszatolódott le. Szóval nagyon esélyes, hogy nem kel ki, ez így marad, de kezelem, mert nem zárom ki, hogy mégis történik valami. Na, ezt jól kiveséztem. :D

Szerdán, a gyakorláson megint meglepett olyan húsbavágó kérdés, hogy vajon mikor leszek valódi közösségi tag, aki hiteles, komolyan veszi, amit csinál és meg is teszi, amit fontosnak gondol. Elszomorító volt a helyzetem, amit láttam, mert ez messzinek tűnt. Persze, mindig van, ahol éppen tart az ember az úton, nyáron is ez oldotta fel ezt a kérdést, hogy mindig van előttem, most nekem való tennivaló. Az érdekes, hogy tegnap Ágiék is erősnek mondták a Reiki jelenlétét, lehet, hogy ez segített ahhoz, hogy szembesülök ilyen kérdésekkel, vagy kapok ilyen tükröt?

Meditálásból kevés volt, de szerencsére hosszabbak, nem 15 percesek. Ez hiányzik, bár nehéz, de gyanítom azért is, mert nem mindennnapos. Egyik alkalommal érdekes testen kívüli képzetem volt :) mintha valami szappantömb(!) :D lettem volna én, aki meditál és őt hátulról láttam, és néztem, hogyan igyekszik meditálni a korlátozott kis gondolataival. Ez nagyon érdekes volt. Annyira, hogy egy duplafenekű gondolat is megfogalmazódott bennem, miszerint ha változtatni akarok, akkor változtassak azon, amin változtatni szeretnék. Ami ha racionálisan gondolkodom, akkor tűnik értelmesnek, hogy ha akarok változtatni, de nem sikerül és akkor érdemes máshol megfogni a dolgot. Elmondtam ezt a "bölcsességet" a többieknek is, amire a "baromság" válasz jött, egyedül Nóri lányom kérdezett vissza és adott is klassz választ, hogy: - Szóval ha változtatni akarok azon, hogy nem ágyazok be, akkor ne azon akarjak változtatni, hogy nem ágyazok be? - Mondom igen. - Ja, persze, magamon kell változtatni. - mondja ő, szóval ilyen szinten nagyon bölcsek tudunk lenni. :D

Barátság

Megváltozott a meditálásom. Eddig úgy álltam hozzá, hogy a vers pörög a fejemben, nem direkt gondolatokkal, hanem hogy mit hoz fel belőlem. A gyakorláson hangzott el, hogy nem kell az idézeten gondolkodni, az anélkül fog hatni. Próbálom ebben is a Reikire bízni magam. És azt hiszem variálni fogom az idézeteket, mert frissebb és gazdagabb lenne, bár azt tényleg sokszor tapasztaltam, hogy egy sorban is rengeteg tartalom van, ami meg tud mozgatni valamit.

A megbocsátás nagyon ütős volt a gyakorláson. Nem tudom miért, de változtatott egy határozottat a Reikihez való viszonyomban. Ahogy azóta ülepedik, olyan, mintha közelebb kerültem volna Hozzá. Mintha barátok lennénk. Nagyon érdekes élmény volt "magam mellé engedni" a megbocsátás aktusában. Nagyon érdekes. A gondolati oldalát mintha egy külső, de hozzám kapcsolódó erővel egészítette volna ki és így az egész sokkal örömtelibb, nyitottabb, mélyebb volt - és nem egy "tett" volt, hanem egy áttérés a konkrét kapcsolatra vonatkozóan a megkönnyebbülés, öröm és hála keverékébe. Nagyon bensőséges volt.

A csírázó babokat nem kezeltem minden nap, csak miután csináltam ehhez telefonos riasztást, mert kiesnek a figyelemből a függöny mögött, az ablakpárkányon. Érdekes, hogy amikor nem kapnak kezelést, mintha megállnának a növésben. Vagy csak éppen ilyen ritmusban húzzák felfelé magukat?

Negatív rekordom volt a fával, csak háromszor kezeltem. Egyre jobban be kell öltöznöm, de nem gond, a kezem nem fázik egyelőre. Becsukott szemmel még érdekesebb.

Az ételek kezelésében nyitottabb lettem és sokkal többször sikerült, mintha természetesség érzése kapcsolódna hozzá. Otthon is, amikor végigcsinálom, akkor is, ha a többiek már esznek. A helyiség hangolása kétszer-háromszor volt csak, de egyre többször jut az eszembe, hogy én magam szorítom keretek közé magamat, azzal, hogy előre megmondom, hogy mikor mit akarok csinálni, vagy minősítem a helyzetet, hogy erre vagy arra már nincs időm. Nem hittem volna, hogy ennyire merev vagyok.

Tüskék

Nem tudom mi történt bennem tegnap a gyakorláson, de még most is másállapotban érzem magam. Azt hiszem a megbocsátás gyakorlatnál ért össze valami úgy, hogy valami új született vagy fogalmazódott meg bennem.

Az volt a szitu, hogy a gyakorlat alatt rádöbbentem, hogy a megbocsátást eddig inkább gondolatilag tettem meg. Amolyan felejtésként, vagy elhagyásként, vagy rábólintásként, de igaziból egyedül, a tudatos részemmel. Most ez úgy tűnik, mintha csak részben lettem volna benne. Az, hogy a Reikire bízzam, ne CSAK én legyek benne (és inkább gondolatilag), az új volt és más erővel hatott rám a gyakorlatban is. Újfajta erőt vagy hatást hozott a megbocsátásba. A gyakorlatban is nagyon megérintett, pedig csak pár másodpercnek éltem át, de az, amit ezerszer kimondtam már valakinek, az most kimondva, vagy oda irányítva a Reikivel együtt megbocsátás irányát, hát teljesen más volt. Teljesen. Megindító és más erővel hatott bennem és a másikkal való kapcsolat-képemben.

Aztán ahogy forgattam magamban a vonaton, meg ma reggel, egyre izgalmasabbá vált, mert amit tapogatok az életemben, amit próbálok összehozni magamban a hittel, a spiritualitással, az önismerettel, a természetfelettivel, ami "lehetetlen" vagy paradoxon, vagy érthetetlen, azok közül néhány fontosat kicsit másképp világít meg ez másfajta megbocsátás.

Olyan, mintha a Reikivel együtt történő megbocsátás kiterjeszti a határát a lehetőségeimnek. Tökre nem tűnt logikusnak, de teljesen természetes a hála érzése. Megoldja annak a gondolatnak a zárját is, ami az egyik központi evangéliumi szöveg nekem, hogy: "Akkor odalépett hozzá Péter és megkérdezte: Uram, ha vét ellenem testvérem, hányszor kell neki megbocsátanom? Talán hétszer? - Mondom neked - felelte Jézus -, nem hétszer, hanem hetvenhétszer."

Megvilágítja azt a régi beszélgetést is, az edény-mivoltról, arról, hogy képes legyek befogadni bármit, elég stabil legyek hozzá, ne törjek szét, ne olvadjak meg, ugyanakkor mégis úgy tudjak viszonyulni a másik emberhez, hogy be (el) tudjam fogadni - egótól függetlenül, "edény" tudjak lenni.

Arról nem is beszélve, hogy ahogy látom most, eléggé összefügg a begbocsátani tudás képessége azzal, hogy az ember mennyire épít falakat..., vagy hogy mennyi benne a feszültség, félelem...

Más fénybe helyezi Nóri leveleiben olyan erősen megszólaló Reikire hivatkozást is (nem én, hanem a Reiki általam) - ami tökre passzol Pál mondásához: "Élek, de már nem én, hanem Krisztus él énbennem."

Amit éreztem halványan, az annak sejtése, hogy ez nem csak leírt vagy elgondolható dolog, hanem valóság, lehetőség az embernek. Ami viszont olyan, mint egy kincs, amiért érdemes minden mást "eladnom"!

Nagyon feltöltődtem és arra is rájöttem tegnap, hogy lehet sokkal lazábban is viszonyulnom a napi gyakorlatokhoz, mert a lényeg nem az idő és nem is a körülmények vagy hogy mást mikor és hogyan csinálok, hanem hogy megteszem-e. Ma reggel sikerült is a zsivajgó konyhában kezelni a reggeli babfőzeléket. :)

Ez most tudom, hogy elragadtatott bejegyzés volt, de valószínűleg lesz tanulsága ennek is később.

Hosszú hétvége

Ez a hét, szeptember utolsó hete különleges volt, mert hétvégén, sőt még péntek és csütörtök este is gó versenyen voltam, segíteni is és játszani is. Későn értem haza, a fa kezelés csütörtökön volt utoljára, hétvégén nem volt energiám rá. Feszített is volt a tempó, éhes is voltam és tele volt az agyam a játszmákkal, meg egy csomó gondolattal, hogy mit jelentenek vagy mire használhatom őket. A versenyen egyébként kezeltem magamat a szünetekben párszor ami biztosan segített, mert a kiégés nem volt jelen a két hosszú nap alatt sem, pedig egy régebbi egynapos végén emlékszem, mindentől elment a kedvem. Most ez egyáltalán nem volt, inkább energikus voltam, mást akartam (enni, meg inni), de az nem volt, hogy semmihez nincs kedvem.

Meditálni tudtam kétszer hosszabbat, az jó volt végre, de továbbra is hiányzik. Az edzések reggel nagyon korán vannak, az estékkel kéne kicsit szorosabban bánnom. Ételt hét elején még többet kezeltem, aztán kicsúszott a kezemből, helyiséget is csak hét elején hangoltam. A babokat csíráztatom, naponta kezelem, már mindegyik kidugta a fejét. Nem az a két legnagyobb, amelyiket kezelem a négyből, de még éppen csak kikeltek. Ezzel kapcsolatban van kétségem, hogy na, most kiderül, hogy ér-e egyáltalán valamit, amit én csinálok, nem csak áltatom magam. :) De ez tényleg félelem bennem, szóval a bizalmam nincs teljesen a helyén - önmagamhoz és a Reikihez sem.

Annyi még, hogy a versenyen a játszmák olyanok is tudnak lenni, mint egy-egy kis élet lefolyása. Van többféle szakasza, a növekedésé, a komolyabb harcoké és a végén a kisebb aktivitású lépéseké, a szép befejezésé is. A meditációim úgy látszik nagy hatással vannak a játékra, mert eddig versenyeken iszonyat hullámzó voltam, az érzelmi állapotom lökdösött ide-oda. Az útról való meditálás viszont most mássá tette a játszmáimat, és ennek örültem ott igaziból, ez volt az értelme, nem a nyerés-vesztés, hanem hogy végig ott voltam a játékban, a legjobban csináltam, ahogy tudtam és végigmentem az én utamon, kreatív voltam, önmagam is megleptem néha, de az is természetesnek tűnt. A hatból négy ilyen játszma volt és ennek nagyon örültem. Ahogy gondolkodtam ezen, rájöttem, hogy ezt a hozzáállást egyre jobban az életem részévé is tehetném, azt pedig, hogy másnak feleljek meg vagy passzív legyek, azt csökkenthetném. Ezt persze eddig is tudtam, de most ez belső tapasztalás volt, belőlem induló felismerés.

Az érdekes helyzet volt, hogy egy kolléganőnek a kezét megcsípte egy méhecske és nagyon bedagadt neki a kalcium ellenére és ott voltam vele, beszélgettünk, meg hülyültünk szokás szerint, és olyan a viszony, hogy viccelődve, mint egy kisgyerek mondta, hogy "gyógyítsál meg!". Akkor erősen gondolkodtam azon, hogy felajánljam-e neki, de nem tudtam vállalni a többiek előtt, meg hogy ha kimegyünk a konyhába jobb hijján, hogy ott is nyugtunk lett volna. Szóval nem tudtam vállalni.

A cicával kapcsolatban is rossz hír, Zsolt nem is írt egész héten megint, mondjuk nem csodálom, mert most azt írta tegnap este, hogy elpusztult még hét elején. Ezek furák nekem most együtt, hogy közel jön hozzám a "baj", én meg csak itt állok és nem mozdulok. Persze nem vagyok depis emiatt, csak ezt is látom a helyzetben és nézem, hogy vajon mi is ez most.