Tüskék

Nem tudom mi történt bennem tegnap a gyakorláson, de még most is másállapotban érzem magam. Azt hiszem a megbocsátás gyakorlatnál ért össze valami úgy, hogy valami új született vagy fogalmazódott meg bennem.

Az volt a szitu, hogy a gyakorlat alatt rádöbbentem, hogy a megbocsátást eddig inkább gondolatilag tettem meg. Amolyan felejtésként, vagy elhagyásként, vagy rábólintásként, de igaziból egyedül, a tudatos részemmel. Most ez úgy tűnik, mintha csak részben lettem volna benne. Az, hogy a Reikire bízzam, ne CSAK én legyek benne (és inkább gondolatilag), az új volt és más erővel hatott rám a gyakorlatban is. Újfajta erőt vagy hatást hozott a megbocsátásba. A gyakorlatban is nagyon megérintett, pedig csak pár másodpercnek éltem át, de az, amit ezerszer kimondtam már valakinek, az most kimondva, vagy oda irányítva a Reikivel együtt megbocsátás irányát, hát teljesen más volt. Teljesen. Megindító és más erővel hatott bennem és a másikkal való kapcsolat-képemben.

Aztán ahogy forgattam magamban a vonaton, meg ma reggel, egyre izgalmasabbá vált, mert amit tapogatok az életemben, amit próbálok összehozni magamban a hittel, a spiritualitással, az önismerettel, a természetfelettivel, ami "lehetetlen" vagy paradoxon, vagy érthetetlen, azok közül néhány fontosat kicsit másképp világít meg ez másfajta megbocsátás.

Olyan, mintha a Reikivel együtt történő megbocsátás kiterjeszti a határát a lehetőségeimnek. Tökre nem tűnt logikusnak, de teljesen természetes a hála érzése. Megoldja annak a gondolatnak a zárját is, ami az egyik központi evangéliumi szöveg nekem, hogy: "Akkor odalépett hozzá Péter és megkérdezte: Uram, ha vét ellenem testvérem, hányszor kell neki megbocsátanom? Talán hétszer? - Mondom neked - felelte Jézus -, nem hétszer, hanem hetvenhétszer."

Megvilágítja azt a régi beszélgetést is, az edény-mivoltról, arról, hogy képes legyek befogadni bármit, elég stabil legyek hozzá, ne törjek szét, ne olvadjak meg, ugyanakkor mégis úgy tudjak viszonyulni a másik emberhez, hogy be (el) tudjam fogadni - egótól függetlenül, "edény" tudjak lenni.

Arról nem is beszélve, hogy ahogy látom most, eléggé összefügg a begbocsátani tudás képessége azzal, hogy az ember mennyire épít falakat..., vagy hogy mennyi benne a feszültség, félelem...

Más fénybe helyezi Nóri leveleiben olyan erősen megszólaló Reikire hivatkozást is (nem én, hanem a Reiki általam) - ami tökre passzol Pál mondásához: "Élek, de már nem én, hanem Krisztus él énbennem."

Amit éreztem halványan, az annak sejtése, hogy ez nem csak leírt vagy elgondolható dolog, hanem valóság, lehetőség az embernek. Ami viszont olyan, mint egy kincs, amiért érdemes minden mást "eladnom"!

Nagyon feltöltődtem és arra is rájöttem tegnap, hogy lehet sokkal lazábban is viszonyulnom a napi gyakorlatokhoz, mert a lényeg nem az idő és nem is a körülmények vagy hogy mást mikor és hogyan csinálok, hanem hogy megteszem-e. Ma reggel sikerült is a zsivajgó konyhában kezelni a reggeli babfőzeléket. :)

Ez most tudom, hogy elragadtatott bejegyzés volt, de valószínűleg lesz tanulsága ennek is később.