Kezd olyan érzésem lenni, hogy felesleges leírnom mi történik, mert valahogy élni kell és úgyis látszik az életen, hogy mit élek. És mintha minden más, amit csinálok, csak azt szolgálná, hogy az ember eljusson odáig, hogy semmi mást nem csinál az élet helyett, csak él.
Ez most úgy tisztult le, hogy a táborban szembesültem megint a félelmeimmel, az ítélkezésemmel, a megfelelési kényszeremmel, azáltal, hogy láttam a kontrasztot ami közöttem és néhány táborlakó között volt. És azáltal is, hogy kérdeztem erről Nórit, ami kérdezés és tanácskérés utólag nem is tűnt másnak, mint további önsajnálatnak, mert elvileg mindennek birtokában vagyok, hogy túllépjek azon, amiből ki akarok jutni.
Annak örülök, hogy közelebb jutottam ahhoz, hogy érezzem, hogy mikor, miben tudok feloldódni, mert akkor vagyok önmagam, akkor tudok szeretni, elfogadni és akkor vagyok a legszerethetőbb, meg persze a leghatékonyabb is.
A naplószerű dolgok a blog eredeti célja szerint: az aikido kiiktatása sokat segített a meditálásban, az egyre felszabadítóbb és folyamatosan változik, hogy milyen állapotba jutok el, már az elejétől. Egyre lazább vagyok benne, már nem törekszem és nem akarok valamit, valahova eljutni. Hétvégén öcsémtől kérdeztem, hogy kezeljem-e, de visszautasította, ez nekem kihívás, illetve kis félelem van bennem, hogy hogyan tudnám ezt gyakorolni, de gondolom megjön, amikor meg kell jönnie. Egyszer már kértek munkahelyen és talán anyáméknál is beindul, ha többet járok hozzájuk, még talán Ildi nyitott rá, bár ő szerintem amiatt (is), hogy nekem kedveskedjen, de a hatása szempontjából ez gondolom lényegtelen. Jó lenne hetente legalább egy kezelés gyakorlást összehozni.