Egó

Sokat járt az agyam a héten az egó kérdésén. Hogyan működik, hol a határa bennem? Mi az, ami nem az egó, de én vagyok? Hogyan tudok figyelni rá, észrevenni? Arra építek, hogy a közösségben akármilyen szinten van valaki, ezzel biztosan foglalkozik és próbáltam feldolgozni magamban azt, amit a gyakorlásokon (meg ünnepségeken vagy a kiránduláson) tapasztaltam (félig tudatosan) a többieken, hogy hogyan beszéltek, viselkedtek. Próbálom megfogni, valami kis dolgot elkapni, ami támpontot adhat arra, hogy hogyan érdemes dolgozni vele.

Most annyira jutottam több napi gyurmázás után, hogy valami olyasmit láttam meg magamban, hogy az is, amit magamról gondolok és az is, amit másról gondolok (tehát a magamhoz és másokhoz való viszonyom is), függ a bennem feltételezett másik oldaltól. Tehát amit magamról gondolok, az most bennem függ attól, (amit arról feltételezek, hogy) mit gondolnak mások. És a másokról való gondolkodásom szintén függ attól, hogy én mit élek át, milyen fájdalmaim vannak, miben látom magam gyengének, mert ezeken keresztül használok fel másokat arra, hogy kompenzáljam a magam hiányterületeit... mintha mindkettő viszony függne a bennem lévő kivetítésektől, amik a másikra vagy a másikon keresztül magamra vonatkoznak.

Ez már meg is alapozta azt a gondolatot, hogy a saját magamhoz való viszonynak jó lenne függetlennek lennie mások ítéletétől, legalábbis, amit erről feltételezek. Ennek fényében máris ott van az önállóság, a céltudatosság... A másokhoz való viszonyomnak pedig jó lenne a saját személyes állapotomtól, önértékelésemtől függetlennek lennie. És máris elfogadóbb, nyitottabb, fal-nélkülibb lennék. :)

Ezt valóra váltani viszont nagyon lassan megy, egyáltalán ezt tudatos szinten tartani és elcsípni azt, ami tökre megszokott, de szeretném, hogy más legyen, hát ez iszonyú kevésszer sikerült, pedig tele van a nap ilyen gondolatokkal. Igaziból csak akkor sikerült, amikor el tudtam tudtam rajta gondolkodni, sima cselekvésnél alig, csak ha szerencsés módon eszembe jutott és nem volt olyan sűrű a helyzet, hogy végig tudjam járni a gondolatot és valamennyire magamra nézzek. Szóval fájdalmas egyelőre, de izgalmas is, mert érzem, hogy elég belső dolgokat érint.

A másik valamennyire egós kérdés, hogy most nem tudom mit kezdjek azzal, hogy Ildi ma reggel (igaz, hogy számonkérőn, de) azt kérdezte, hogy nem akarom "gyógyítani" Andrist? Tegnap csak pár orrfújás volt este, szerintem csak mert mezítláb szaladgált fürdés után, szóval nekem nem jutott eszembe. De ilyet még nem mondott itthon senki, sőt máshol sem, hogy (lefordítva) jó lenne kezelnem valakit. Ennek örülök, mert változást érzek. :) Szerdán volt olyan is, hogy a 11 éves Évi odanyúlt a kezemhez, amikor az ebédemet kezeltem. Az nagyon aranyos volt, de nekem fura is, hogy mintha vonzó lenne ez számára. De nem tudom mit kezdjek vele, ha egyáltalán kell ezzel kezdeni valamit. Örülök is, meg furán is érzem magam. Lehet, hogy a felelősség miatt?

Barátság

Megváltozott a meditálásom. Eddig úgy álltam hozzá, hogy a vers pörög a fejemben, nem direkt gondolatokkal, hanem hogy mit hoz fel belőlem. A gyakorláson hangzott el, hogy nem kell az idézeten gondolkodni, az anélkül fog hatni. Próbálom ebben is a Reikire bízni magam. És azt hiszem variálni fogom az idézeteket, mert frissebb és gazdagabb lenne, bár azt tényleg sokszor tapasztaltam, hogy egy sorban is rengeteg tartalom van, ami meg tud mozgatni valamit.

A megbocsátás nagyon ütős volt a gyakorláson. Nem tudom miért, de változtatott egy határozottat a Reikihez való viszonyomban. Ahogy azóta ülepedik, olyan, mintha közelebb kerültem volna Hozzá. Mintha barátok lennénk. Nagyon érdekes élmény volt "magam mellé engedni" a megbocsátás aktusában. Nagyon érdekes. A gondolati oldalát mintha egy külső, de hozzám kapcsolódó erővel egészítette volna ki és így az egész sokkal örömtelibb, nyitottabb, mélyebb volt - és nem egy "tett" volt, hanem egy áttérés a konkrét kapcsolatra vonatkozóan a megkönnyebbülés, öröm és hála keverékébe. Nagyon bensőséges volt.

A csírázó babokat nem kezeltem minden nap, csak miután csináltam ehhez telefonos riasztást, mert kiesnek a figyelemből a függöny mögött, az ablakpárkányon. Érdekes, hogy amikor nem kapnak kezelést, mintha megállnának a növésben. Vagy csak éppen ilyen ritmusban húzzák felfelé magukat?

Negatív rekordom volt a fával, csak háromszor kezeltem. Egyre jobban be kell öltöznöm, de nem gond, a kezem nem fázik egyelőre. Becsukott szemmel még érdekesebb.

Az ételek kezelésében nyitottabb lettem és sokkal többször sikerült, mintha természetesség érzése kapcsolódna hozzá. Otthon is, amikor végigcsinálom, akkor is, ha a többiek már esznek. A helyiség hangolása kétszer-háromszor volt csak, de egyre többször jut az eszembe, hogy én magam szorítom keretek közé magamat, azzal, hogy előre megmondom, hogy mikor mit akarok csinálni, vagy minősítem a helyzetet, hogy erre vagy arra már nincs időm. Nem hittem volna, hogy ennyire merev vagyok.

Tüskék

Nem tudom mi történt bennem tegnap a gyakorláson, de még most is másállapotban érzem magam. Azt hiszem a megbocsátás gyakorlatnál ért össze valami úgy, hogy valami új született vagy fogalmazódott meg bennem.

Az volt a szitu, hogy a gyakorlat alatt rádöbbentem, hogy a megbocsátást eddig inkább gondolatilag tettem meg. Amolyan felejtésként, vagy elhagyásként, vagy rábólintásként, de igaziból egyedül, a tudatos részemmel. Most ez úgy tűnik, mintha csak részben lettem volna benne. Az, hogy a Reikire bízzam, ne CSAK én legyek benne (és inkább gondolatilag), az új volt és más erővel hatott rám a gyakorlatban is. Újfajta erőt vagy hatást hozott a megbocsátásba. A gyakorlatban is nagyon megérintett, pedig csak pár másodpercnek éltem át, de az, amit ezerszer kimondtam már valakinek, az most kimondva, vagy oda irányítva a Reikivel együtt megbocsátás irányát, hát teljesen más volt. Teljesen. Megindító és más erővel hatott bennem és a másikkal való kapcsolat-képemben.

Aztán ahogy forgattam magamban a vonaton, meg ma reggel, egyre izgalmasabbá vált, mert amit tapogatok az életemben, amit próbálok összehozni magamban a hittel, a spiritualitással, az önismerettel, a természetfelettivel, ami "lehetetlen" vagy paradoxon, vagy érthetetlen, azok közül néhány fontosat kicsit másképp világít meg ez másfajta megbocsátás.

Olyan, mintha a Reikivel együtt történő megbocsátás kiterjeszti a határát a lehetőségeimnek. Tökre nem tűnt logikusnak, de teljesen természetes a hála érzése. Megoldja annak a gondolatnak a zárját is, ami az egyik központi evangéliumi szöveg nekem, hogy: "Akkor odalépett hozzá Péter és megkérdezte: Uram, ha vét ellenem testvérem, hányszor kell neki megbocsátanom? Talán hétszer? - Mondom neked - felelte Jézus -, nem hétszer, hanem hetvenhétszer."

Megvilágítja azt a régi beszélgetést is, az edény-mivoltról, arról, hogy képes legyek befogadni bármit, elég stabil legyek hozzá, ne törjek szét, ne olvadjak meg, ugyanakkor mégis úgy tudjak viszonyulni a másik emberhez, hogy be (el) tudjam fogadni - egótól függetlenül, "edény" tudjak lenni.

Arról nem is beszélve, hogy ahogy látom most, eléggé összefügg a begbocsátani tudás képessége azzal, hogy az ember mennyire épít falakat..., vagy hogy mennyi benne a feszültség, félelem...

Más fénybe helyezi Nóri leveleiben olyan erősen megszólaló Reikire hivatkozást is (nem én, hanem a Reiki általam) - ami tökre passzol Pál mondásához: "Élek, de már nem én, hanem Krisztus él énbennem."

Amit éreztem halványan, az annak sejtése, hogy ez nem csak leírt vagy elgondolható dolog, hanem valóság, lehetőség az embernek. Ami viszont olyan, mint egy kincs, amiért érdemes minden mást "eladnom"!

Nagyon feltöltődtem és arra is rájöttem tegnap, hogy lehet sokkal lazábban is viszonyulnom a napi gyakorlatokhoz, mert a lényeg nem az idő és nem is a körülmények vagy hogy mást mikor és hogyan csinálok, hanem hogy megteszem-e. Ma reggel sikerült is a zsivajgó konyhában kezelni a reggeli babfőzeléket. :)

Ez most tudom, hogy elragadtatott bejegyzés volt, de valószínűleg lesz tanulsága ennek is később.