A hét elején nagyon foglalkoztatott, hogy miért olyan nagy a különbség aközött, amit közösségben és amit egyedül érzek a Reiki-kapcsolatomban. Olyan, mintha egyedül sokszor nem tudnám magam megtartani, gyengébb lennék. Próbálok lazítani, hogy ne tervek és elképzelések alapján csináljam, elhagytam az óra figyelését vagy a telefon csippantását, hogy mikor van vége, és meditálás előtt behangoltam a szobát, ahová leültem. Jobban érzem magam így, nyugodtabb érzés.
Tegnap, vasárnap reggel az jött, hogy mintha lenne egy határ, amit nekem naponta át kell lépnem, hogy valamilyen közel kerüljek a Reikihez. És mintha ez a határátlépés hiányozna, amikor olyan nagy a különbség a közösségi és a magányos gyakorlás között. És hát elég egyértelműnek látszik, hogy ez a határátlépés a gyakorlás mennyiségétől függ - hogy mennyit megyek a határ felé. Végülis egész jól levezettem magamnak, hogy többet kell gyakorolnom, ha közelebb akarok kerülni a Reikihez. :D
Még hét eleji élmény volt, ahogy a munkahelyen gyalogoltam az egyik szobából a másikba, az a 100 méter kb. elég arra, hogy elgondolkozzak és feljött a Reiki torna, meg az, hogy munkahelyen mennyire mutatja a testem, hogy el van engedve, azaz hogy nincs valami miatt korlátozva, plusz hozzá jött még a vasárnapi egészségnap jó élménye, ahogy a többiek mozdulatai hatottak rám és az egész azt a jó kis kérdést szülte, hogy na, akkor most olyan helyen dolgozom, ahol a testem jelzésein keresztül magamra nézve jól, otthonosan, a helyemen érzem magam? Persze nem volt a válasz, de ennek olyan iránya is van, hogy gondolkodhatom azon, hogy hogyan legyek jobban önmagam a munkahelyen és azon is, hogy mit kezdjek azzal, ami nem lehetek a munkahelyemen.
Változott az is, hogy hétfőn munkahelyen, aztán a fotós közösségben is fura mód kijöttek belőlem olyan szavak, amiket alapból régebben nem mondtam ki. Ja, a saját véleményem. Ezt a vasárnapi kezelésnek tudom be, amikor az egészségnapon azt hiszem öten kezeltek egyszerre! :) A máj és a düh játszott talán a szókimondásban?
A egészségnapon egyébként nagyon jó érzés volt átélni az együttműködést, a tiszteletet, figyelmet, odaadást, ami mindenkiből jött és része lehettem én is. Ez tök patetikusnak hangzik, ha olyan szemmel nézem, de teljesen igaz. Figyelem magam, mert gyanús ez a nagy és átható, zsigeri öröm, mert volt már olyan, hogy szerelmes voltam és olyannak láttam valakit, amilyen nem volt és eszembe jutott, hogy most az életemmel kapcsolatban értékelhetek túl valamit, de egyelőre nem tudok vele mit kezdeni, idővel majd kiderül.
A fát a héten csak kétszer kezeltem, a kezdeti "akarás" alábbhagyott, lejjebb adtam a pontosságban és a kitartásban. Itt egy fénykép az egyik egészséges ágáról, ahol már a jövő tavaszi rügyek kinőttek a lehullott levelek tövénél, ezt szerdán csináltam, valszeg az utolsó tavasz előtt.
A baboknál így az egészre visszanézve azt látom, hogy a kezelések, mintha löknének egyet rajtuk, mint egy lendkerekes játékon, amit felpörgetnek és egy ideig viszi a kocsit a kerék mozgása. Legutóbb is, amikor fényképeztem egy utolsót, a legutoljára kezelt piros tálkás éppen "lehagyja" a többieket, pedig akkor két nap is kimaradt azt hiszem. A másik kettőnek csak vízhiánya lehetett, pedig mindig egyformán kapnak - később magukhoz tértek.
A tegnapi második kirándulás jó volt, este és ma is hat - ez érdekes, amit Ági is mondott, hogy utólag van valamilyen megtartó hatása a Reikinek. Jó volt együtt lenni velük, elraktam pár gondolatot az élet megéléséről, lehet a legfontosabb az volt, hogy én éljek, ne csak azt nézzem, hogy más hogyan él. :)
Andris kezelésének nagyon örültem. Egyrészt azért, mert kérés volt Ilditől, másrészt azért, mert változott ez is bennem, úgy érzem jóval türelmesebb vagyok a kezelés alatt, amit régebben nem tudtam elképzelni. Az egész Reiki-vel való munka lassan átalakul olyanná, mint amilyenről fogalmam sem volt. Szóval Andrist kezeltem pénteken este, amikor aludt és szombaton is, mesenézés közben. Én pénteken egész nap nem is láttam, mert későn értem haza, de Ildi otthon tartotta, mert beteg volt, viszont szombaton ebből már nem látszott semmi, csak óránként egy orrfújás. Örültem annak, hogy kezelhettem, hogy kérték, akárhogyan is.
Ágitól a héten két mondatot rakok el:
"Valahogy rájön az ember, hogy valójában, racionális szemmel nézve nincs más út, mint szembenézni a dolgokkal és megugrani a kihívásokat, még ha nehéz is."
"Ne bánj magaddal szigorúan."
Az étel kezelés meg már hiányozna azt hiszem. Megyünk Nyíregyházára, most nem tudom elképzelni, hogy a közösségi étkezéseknél ne kezeljem az ételt. Nagyon furának tűnt volna ez régebben. :) Amikor elkezdem kezelni az ételeket és "megérkezem" a Reikihez, az nagyon megnyugtató érzés. Ilyenkor kiszakadok a munkából, vagyis a munkahelyi hangulatból - amikor meg itthon csinálom, akkor érkezik valami a többiek közé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése