Ez nekem egy nagyon fontos alkalom volt. A tavaszinál eléggé kívülállónak éreztem magam, de azért, mert szó szerint senkit nem ismertem, csak Nórit és Krisztát.
Most ez már nem így volt. Nagy hatással volt rám az összegyűlt embereken keresztül ható energia. Az kerített hatalmába, ami a gyógyítókból és a tanítókból áradt számomra, ami egyrészt nagyon vonzó, másrészt nagyon tiszteletet érdemlő, harmadrészt gyógyító is... Ez utóbbi úgy látszik hatott is, mert egy idő után nagyon el kezdett foglalkoztatni az az érzés, hogy mit keresek én itt ebben a közösségben, hiszen alig csinálok valamit, alig vagyok képes szeretetre, alig tudom kézben tartani az életem - és akkor olyanok tanítására vágyakozom mint Evelin vagy Nóri?
Aztán ráébredtem ahogy telt az idő (ez lehetett a gyógyító hatás), hogy nekem elég megtennem azt, ami éppen előttem áll feladat. Ha gyakorolni, akkor azt, ha ágyat szállítani akkor azt, ha fát kezelni, akkor azt. Ha megbocsátani magamnak, akkor azt.
És ez nagyon komoly üzenet volt nekem akkor, mert kimozdított egyfajta tehetetlenségből sőt önállótlanságból, vagy legalábbis másképp ébresztett rá a tennivalóra. Ezután az egyik meditációnál is olyan erősen jött fel bennem a gondolat, hogy csuda: az út arra való, hogy járj rajta. Ha nem járod az utat, nem a te utad.