2013. februárjában volt. Két héttel korábban már elhagytam a kávét/alkoholt/teát, az kemény volt, főleg hozzászokni, hogy nem kábíthatom magam a kávéval, hanem át kell éljem a kellemetlen álmosságot. Elvonási tünet jellege volt, bár kolyan még nem szenvedtem ilyesmitől.
Emlékszem, hogy lassú, napsütéses, száraz nap volt. Bizonytalan voltam, nem tudtam mit várjak. Egyedül voltam. Azt hiszem elég passzív voltam, igyekeztem befogadó lenni.
A legszebb pillanat az volt, amikor elhangzott az, hogy nyissam olyan tágra a szívem, mint a felhők nélküli ragyogó kék ég - és én próbáltam átadni magam ennek a megnyíltságnak és valamivel később sikerült is. Azt hittem nem fog, de sikerült, legalábbis valamennyire. Nóri is mondta, hogy sokat vett fel a szívemnél.
Kába voltam utána, éreztem, hogy kaptam valamit, de ezt nem tudtam még minden tettemmel vagy gondolatommal átélni, érzésben meg pláne gyengébben. Átjárt valami, amit most éreztem és korábban nem.